Összefoglalás
A
Biomozi. Ökokritika és populáris film című könyv népszerű, többnyire hollywoodi tömegfilmes alkotások ökokritikai olvasatával ismerteti meg az érdeklődőket. A címben is szereplő terminus, az „ökokritika”, a kultúrkritikai irányzatoknak arra a környezettudatos, természetközpontú válfajára vonatkozik, amelynek nézőpontjából a szóban forgó műveket igyekszem megközelíteni, s amelynek megismerése és elsajátítása talán hozzájárulhat egy olyan szemlélet kialakításához, amely a könyv mögül kibújva, a TV elől felkelve és a moziból való távozás után is a világ fenntarthatóbbá való alakítására ösztönzi a nézőt vagy olvasót.
A klímaváltoztással kapcsolatos aggodalmaknak a médiafigyelem középpontjába való kerülése óta érthető módon megszaporodtak a környezetpusztítást problematizáló nagy költségvetésű filmek. Sokszor ez a téma éppen csak felmerül, nincsen középpontban. Bizonyos, a könyvben részletesen bemutatott allúziók, konnotációk révén és retorikai módszerek segítségével az adott film mégis képes a környezeti érzékenységre rájátszani és azt fokozni. Az ökokritikai interpretáció ezeket a módszereket tárja fel, de azt is segít megérteni, hogy a környezethez való viszonyunk hogyan mérgesedett el ennyire. Ha ugyanis a képi és/vagy narratív kijelentések a megfelelő ökokritikai szakirodalom segítségével a mai természettudományos belátásoknak megfelelő ökológiai és eszme- illetve tudománytörténeti kontextusba kerülnek, a természethez való viszonyunknak a mai krízishelyzethez vezető hagyományai, ezeknek a kultúra egyéb aspektusaival (például a gyarmatosítás történetével vagy a nők helyzetének történeti változásával) való összefüggései szinte önmaguktól kirajzolódnak. És miközben mindez önvizsgálatra és remélhetőleg kritikai távolság kialakítására késztet a természeti és társadalmi kizsákmányolás dicső múltjával és jelen gyakorlatával szemben, talán az sem mellékes, hogy olyan jelentéslehetőségeket tár fel a vizsgált művekben, amelyeknek a felfedezése érdekesebbé teszi magukat a vizsgált – gyakran banálisnak és primitívnek tartott – alkotásokat is. A következőkben jellemző idézeteket hozok a különböző fejezetekből rengeteg színes képpel illusztrálva, amelyek többsége hely és pénzhiány miatt nem jelenhetett meg a könyvben.
Pillanatképek a Bevezetésből:
„A természet ’uralmi modellje’ magától értetődőnek tekinti az ember elsőségét a természethez képest, amelynek legyőzésében és ellenőrzésében látja a civilizáció értékeit. A múlt századig (a nyugati világban) ez a modell domináns szerepben volt a kulturális képzeletben, és bár presztízse radikálisan visszaesett a romantika természetkultuszának kialakulásával egy időben, a politikában és az ipari szektorban továbbra is nagy befolyással bír. Mint David Ingram bemutatja, a Spielberg rendezte Cápa (1975) számos szempontból ezt a modellt képviseli.(…) Pedig az uralmi modell alapját alkotó antropocentrizmus, miszerint az embert az önreflexióra és a gondolkodásra való képessége a többi létező fölé emeli, és a ’haladás’ menetét is az emberi érdekek kell, hogy meghatározzák, az utóbbi időben erősen megkérdőjeleződni látszik:
’Vajon van-e rá történeti bizonyíték, hogy a gondolkodás képessége valamennyire is segített a Föld élőlényein vagy magán a Földön? Amit a legnagyobb eredményünknek tartunk – mint például az építészet, a nukleáris energia lecsapolása, az e-kommunikáció – az valóban látványos, de nem bizonyítja, hogy több az érdemünk, mint más élőlényeké. Az emberi technológia ugyan csökkentette a csecsemőhalandóságot, megnövelte az emberi élettartamot, legyőzte a járványos betegségeket, ugyanakkor viszont a természeti erőforrások kihasználására való képességünket is növelte. És bár ez az embereknek rövid távon jó, mindent összevéve leginkább csak negatív módon járult hozzá az ökoszisztéma integritásához.’(Kyle Ash)” (Biomozi, 26. oldal)
„Az ökoparadigma alakulásának szempontjából a 2016-os Kong: Koponya-sziget és a korábbi King Kong filmek összehasonlítása kifejezetten revelatív. (…) A Koponya-szigetben Kong nem terrorizálja a szigetlakókat, hanem megvédi őket egy „még rosszabbtól”, ami alatt a történet szerint egy prehisztorikus eredetű dinoszaurusz-féleség értendő. A narratíva alapján azonban bízvást mondható, hogy a (nyugati) civilizáció is hozzáértendő ehhez a „legrosszabbhoz”. Többször, nyomatékosan hangzik el a filmben, hogy a helikoptereket földhöz vágó, dühöngő, gyilkos Kong csak az élőhelyét védte a betolakodóktól, akik az ismeretlen terep felmérése során lelkiismeret-furdalás nélkül dobnak le bombákat, dúlják fel a földet és robbantják fel ártalmatlan állatok tömegeit.
Ebben a történetben nem Kong a (férfi)szexualitás bestiális és szadista aspektusainak megtestesítője, hanem az amerikai katonák és (ál)tudósok, akik a (tagadott) vietnami vereség által okozott frusztrációt próbálják kompenzálni a bombázás erőfitogtatásával és a szinte Vietnam-allegóriaként is felfogható, dzsungel borította sziget meghódítására irányuló törekvésükkel. A történet eddigi feldolgozásaitól váratlan, az ökológiai paradigma alakulását tekintve viszont nagyon is várható fordulattal a Koponya-sziget „sárga” őslakosai ezúttal Konggal együtt az Avatar kék bőrű humanoidjai által képviselt fenntartható életmód egy új fantáziáját kínálják.” (Biomozi, 19-20. oldal)
„Míg a szimulált világban látszólag elkülönülő entitásokként értjük meg magunkat és másokat, a programról mutatott kép összemosódó hullámokban vonuló jeleket mutat: a néző számára itt nincs radikális különbség a ’nő’-t definiáló jelek és a többi között. A figura itt nem különül el olyan radikálisan a ’környezetétől’, mint ahogyan azt a mátrixon belül hisszük. Sőt mi több, nőnek is csak ott látjuk, bár az ehhez szükséges definitív jegyeket nyilvánvalóan a programtól kapja. (…) Programnyelvi megjelenítése nagyon hasonló ahhoz, ahogyan Harold Fromm írja le a környezetétől elválaszthatatlan egyén ’mai tudásunknak megfelelő’ képét. Ráadásul Fromm éppen a legújabb, digitális filmkészítési technikákkal érzékelteti ezt a képet, amikor a megértés érdekében a ’time-lapse videóhoz’ hasonlítja azt:
‘a környezet jelen tudásunk szerint végtelen hullámokban áramlik rajunk keresztül – ha egy mikroszkopikus time-lapse videón nézhetnénk magunkat, vizet, levegőt, ételt, mikrobákat és toxinokat látnánk belépni a testünkbe, hogy azután a felhasznált anyagokat kilélegezzük és kiürítsük oda, ahonnan jöttek.’
Lehet, hogy a virtuális valóság csak illúzió, de az is lehet, hogy olykor érzékletesebben mutatja be a biológiai valóságot, mint a mindennapok tapasztalata.” (Biomozi, 42. oldal)
