Mindenki szereti a bálnákat, Vaiana és Az 5. hullám
Összefoglalás
Az elitkultúra gyanakodva tekint a hollywoodi filmekre, és a kritikusok jó része a tömegfilmet alkalmatlannak tartja a környezetvédelem hatékony népszerűsítésére. Mások szerint viszont a játékfilm retorikája hatékonyabb az emberek motiválásában, mint az „unalmas”, „száraz” dokumentumfilmek (még akkor is, ha adott esetben diCaprio benne a sztár). Sőt még akkor is, vagy talán éppen akkor, ha a „zöld propaganda” csak nagyon áttételesen jelenik meg benne, hiszen a mai kétkedő és gyanakvó közönség erre gyakran éppoly ellenségesen reagál, mint a politikai pártok üzeneteire. Éppen ezért sok esetben olyan filmeket választottam elemzésre, ahol a természeti problematika közvetve (például metaforikusan) vagy látszólag egyszerű kiszólásként, esetleg a narratíva mellékes „kellékeként” jelenik meg – ez a közvetettség ugyanis jól érzékelteti azt a kelletlenséget, rossz érzést, amellyel manapság a globális felmelegedéssel kapcsolatos teendőinkkel szembesülünk. A környezetpusztítás és várható következményeinek áttételes megjelenítése ugyanakkor talán nem mindig a védekezést, a „klímatagadást” szolgálja: jellemez egy olyan stratégiát is, amellyel némely mozifilm kijátssza a kelletlenségünket, és láthatóan azon van, hogy a természeti problematika ott is utolérjen bennünket, ahol azt gondolnánk, a fogyasztói kultúra biztonságos álomvilágába menekültünk. A biomozi e sajátos retorikai stratégiáit ebben a fejezetben a klasszikus Az Omega ember és az Állatok napja mellett Az 5. hullám és a Vaiana című filmmel illusztrálom.
Pillanatképek a 2. fejezetből
„Az üdvtörténeti utalásrendszer a ’70-es évek legtöbb kanonikus környezetvédelmi tárgyú filmjében nagy szerepet kap. Azt gondolhatnánk, hogy ennek talán az az oka, hogy a világ fenyegetővé válásáért felelőst kell találnunk: ’ha a föld az állandóság modelljéből a kiszámíthatatlan hirtelenség és a pusztító változás modelljévé válik, akkor megnő azoknak a száma, akik a Szentíráshoz vagy a holtakhoz fordulnak útmutatásért’ (Bill McKibben: The End of Nature, 156). A megváltástörténet struktúrája azonban az általam vizsgált esetekben mégsem arra szolgál, hogy természetfölötti magyarázatot adjon a riasztó eseményeknek, hanem inkább arra, hogy egy jól ismert morális keretbe helyezze az emberi fajnak a természettel szembeni vétségeit és példát adjon a felelősségvállalásra.
(…) A környezetvédelmi felhívásokban újra és újra megjelenik, hogy áldozatokat kell hoznunk a nagyobb jó érdekében, kisebbre kell vennünk karbon lábnyomunkat, kevesebbet kellene pazarolnunk, nem a materiális javakban kellene látnunk önnön kiteljesedésüket, és ami a legfontosabb, ’fel kellene végre áldoznunk a természettől különálló felsőbbrendűségünk kollektív illúzióját’ (Sandra White).” (Biomozi, 70-75. oldal)
„A filmben nemigen van utalás a természet állapotára, vagy bármilyen ökológiai problémára. Attól az egyetlen esettől eltekintve, hogy amikor a főszereplő fiú, Ben, a megszálló és éppen a rivális emberi faj eltörlésén munkálkodó ’lények’ főnökével arról vitázik, ki a ’jobb’. Ben az emberek felsőbbrendű moralitásának bizonyítékát abban jelöli meg, hogy ’mi biztos, hogy nem irtanánk ki egész fajokat’, az idegen viszont higgadtan visszavág: ’de pontosan ezt csináljátok már évszázadok óta’. Ez a megállapítás, bármennyire is könnyen belátható, semmi következménnyel nem jár a cselekményben (…) Mégis, az idegen invázió állomásainak bemutatását a kezdet kezdetétől olyan visszhangok, olyan kulturális konnotációk kísérik, amelyek fényében a történetet önnön látható igyekezete ellenében is lehetne olvasni. Méghozzá olyan következetesen, hogy felmerül: talán éppen az a cél, hogy az inváziós narratíva áteressze magán az ökológiai pusztulás narratíváját, s ezáltal mindazt az energiát, amit a néző a filmben oly pontosan meghatározható és konkrét ellenséggel szembeni fellépésre fordítana, átirányítsa az ökológiai fenyegetés elleni fellépés melletti – talán tudattalan – elköteleződésbe.” (Biomozi, 81-82. oldal)
„A Vaiana (…) természetanyaként említi és ábrázolja azt a figurát, akinek a szívét Maui annak idején ellopta, ami azután a sötétség fokozódásához vezetett, végül pedig ahhoz, hogy a film jelenében Vaiana szigetén is ’beüt a baj’. E ’baj’ jellegét az ismertetők nem tartják különösebben lényegesnek, az index.hu kommentátorának megjegyzésétől eltekintve, aki valamiért fontosnak érzi megjegyezni, hogy nem pusztán a látásélesség a gond, hanem a sötétség ’következtében tűntek el a halak is’.
Márpedig, ha megfontoljuk, hogy a természetanya esetleg valóban azt testesítheti meg, amiről a megnevezése tanúskodik, akkor a ’rablás’ és a halak eltűnésének összefüggése egybeesni látszik azzal az ok-okozati kapcsolattal, amiről az előzőekben már annyi szó esett. Azaz: a természet meglopása a történetben annak a mitikus-metaforikus megfelelője, amit ma egy nagyon hasonló konnotációkkal bíró kifejezéssel a természet kizsákmányolásának nevezünk. A halak eltűnése, ami a történetben együtt jár a sziget másik fő természeti kincsét képező kókuszdiófák kiszáradásával, ennek a homályos múltban elkezdődött folyamatnak a végső eredményeként jelenik meg. Tehát ezt sem nehéz – ha egyáltalán lehetséges másként, mint – az ökoszisztéma összeomlásának fenyegető jeleként értelmezni.” (Biomozi, 92. oldal)
