A vérfarkas és a wendigo filmes evolúciója
A fejezetben részletesebben vizsgált filmek
A fejezet többek közt a nagysikerű Alkonyat franchise kapcsán mutatja be, hogyan lett a vérfarkas az emberi lét szégyenletes állati aspektusainak szimbólumából a természettel való békés együttélés és a fenntarthatóság ikonja. Korábban ez a szörny riasztó külsejű ember-állat korcsként magától értetődő viszolygást keltett.
Lon Chaney Jr., a klasszikus farkasember a Frankenstein meets the Wolfman című filmben (1943).
Manapság viszont egyre gyakrabban jelenik meg (hangsúlyosan) esztétikus külsejű szokványos farkasként, miközben a műfaj, amelyben „fellép”, szintén változóban van, s a horrortól a fantasy felé közelít. Úgy tűnik, mintha már nem is a vérfarkas állati, hanem az emberi része minősülne átoknak. Bár a vérfarkas hagyományos ábrázolása szintén tovább él, az 1981-es Wolfen már jelzi egy alternatív látásmód lehetőségét, ami az Alkonyat filmek mellett olyan 21. századi mozgóképes alkotásokban teljesedik ki és válik a kasszasiker zálogává, mint az Underworld franchise (2003-2016) darabjai, a Vér és csokoládé (2007) vagy az Emberbőrben sorozat (2011–2014). Ezekben a filmekben a vérfarkas (vagy alakváltó) egyre inkább a létezésünk természeti aspektusaival, a testtel és az ösztönökkel való kiegyezés csodálatraméltó képviselője, a környezethez való alkalmazkodás bajnoka és az antropocentrizmus tarthatatlanságának a bizonyítéka.
Daren Horley koncepciója a Vér és csokoládé (2007) című filmhez.
A negatív ábrázolás azonban nem tűnt el, csak alakot váltott. A filmekben a ’90-es évek óta egyre gyakrabban bukkan fel egy korábban az európai kultúrkörben kevésbé ismert mitológiai szörny, a wendigo, amely első pillantásra szintén az emberben rejlő „vadállati” hajlamok kifejezése, és így olyan, mintha csak a vérfarkas hűlt helyét töltené be.
Ez a szörny mindazonáltal nem az állati létmódba való „visszasüllyedést” képviseli (vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan régebben a vérfarkas tette). Ez az amerikai őslakos legendákból az amerikai popkultúra fősodrába került emberevő lény sokkal inkább azt érzékelteti, hogy a hajdan oly magasztosnak tekintett emberi képességeknek hála a „természetes” késztetések hogyan válhatnak olyan pusztító, mindent elemésztő erővé, amely roncsolt pszichéket, a lét peremére sodort közösségeket és kizsigerelt földet hagy maga után. Míg a vérfarkas figurája (legalábbis az amerikai filmekben) szorosan összefonódik a fenntartható őslakos kultúrával, a wendigo az őslakosok kizsákmányolásának a szimbólumává vált. Mindezt olyan filmek tanúsítják a fejezet második felében, mint a 2014-es Black Mountain Side, az ugyanebben az évben készült Dark Was the Night, illetve a 2021-es Agancs. Ezek a filmek a vérfarkas-filmeknél még sokkal nyomatékosabban a bennszülött mitológiákat – és az ezekre alapuló öntudatlanul is ökológiai célzatú meséket és történeteket – mutatják fel olyan kulturális erőforrásként, amely gátat szabhat a gazdasági erőforrások felemésztésének.
A 2014-es Dark Was the Night posztere, amely az ökokritikai mondanivalót is jól jelzi.
A fejezetben elemzett filmek:
Agancs (Antlers). Rend. Scott Cooper, 2021.
Alkonyat (Twilight). Rend: Catherine Hardwicke, 2008.
Alkonyat – Újhold (The Twilight Saga: New Moon). Rend. Chris Weitz, 2009.
Alkonyat – Napfogyatkozás (The Twilight Saga: Eclipse). Rend. David Slade, 2010.
Black Mountain Side. Rend. Nick Szostakiwskyj, 2014.
Dark was the Night. Rend. Jack Heller, 2014.
Vér és csokoládé (Blood and Chocolate). Rend. Katja von Garnier, 2007.
Werewolves Within. Rend. Josh Ruben, 2021.
Wolfen. Rend. Michael Wadleigh, 1981.
