Alien Feltámadás és Solaris
Összefoglalás
Ez a fejezet néhány PETA-reklámot és két olyan filmet elemez, amelyek az állatokkal való bánásmódot és az állatkísérleteket a nyugati kultúra és tudomány nőiséghez való általános viszonyával hozza összefüggésbe. Mindez a már „megszokott” ökofeminista kérdésfeltevések kényszerű újrafogalmazásához vezet: ha a nők és a természet lebecsülése egymást feltételezi és történetileg párhuzamos, akkor vajon a nők állatként való ábrázolásával való „játék”, ahogyan azt számos PETA-reklámban tapasztalhatjuk, segíti vagy inkább hátráltatja a környezetvédelem ügyét? A nők és az állatok „csereszabatosként” való szemlélete az alapja az Alien 4: Feltámad a halálban (1997), illetve jóval korábban (az „ökológiai ébredés” kezdetén!) Tarkovszkij által rendezett Solarisban (1972) kibontakozó ökológiai problematikának is; ezek a filmek számos narratív és képi utalással alakítanak ki egy olyan diegetikus teret, ahol a konfiktus színhelyéül szolgáló űrbázis a Föld, a cselekmény pedig a Föld elpusztításának allegóriájává válik, mely folyamatnak a „szörnyetegként” kezelt női főszereplőkkel való bánásmód is fontos alkotórésze. Mindkét filmben felmerül, hogy a megvetett és bizonyos „haladást” szolgáló tudományos kísérleteknek alávetett női főszereplők megragadják a lehetőséget és bosszút állnak kínzóikon (az amúgy is gyakran ökokritikai figyelmeztetésként felfogott Frankenstein-történet újabb verzióiként). Az Alien feltámadásban és a Solarisban azonban mégsem ez történik, aminek világos köze van a szereplők neméhez. Női protagonistáik révén a filmek túllépnek a kritikán és egy, a nyugati kultúrában régóta nemkívánatos látásmódot és értékrendet, a kölcsönös függés és az alkalmazkodás (öko)filozófiáját kínálják fel az újrakezdés alapjaként.
Pillanatképek a 5. fejezetből
„A modern tudomány központi metaforája a tudomány mint hatalom, amely kellően férfias erő ahhoz, hogy behatoljon a természetbe és leigázza azt, s a tudós hatalma a szellem és a természet szétválasztásából ered, amelynek következtében viszont lehetővé válik a természet – a női princípium – tárgyiasítása, tárgyként kezelése, ezáltal minden szellemi (isteni) elvtől való megfosztása.” (Séllei Nóra)
(2016)
„A PETA reklámjai is azáltal hivatottak hatást (meghökkenést) kiváltani, mert a nőkre elvileg már nem tekintenek ’alacsonyabbrendű’ létezőként: a nők így nem illenek, furcsán néznek ki az állatok pozíciójában. Ugyanakkor amellett sem volna nehéz érvelni, hogy a párduc ketrecébe zárt nő azért érdekesebb látvány, mint maga a párduc, mert végre a megfelelő helyre került, mert a kép (provokatív) módon (végre) kimondta azt, amint a kultúra általában csak a konnotációk szintjén érzékeltet, vagy – mint Carol Adams fogalmaz – ’hiányzó referensként’ ért a képhez. A libamáj-ellenes plakáton például – a kényszeretetés meghökkentő érzékeltetéseként – megint csak egy nő szerepel „De miért választott PETA női áldozatot a reklámhoz?”, kérdezi a Nick felhasználónevű fórumozó. A foie gras [hízott libamáj] termelő telepeken a legtöbb állat hímnemű. (Get a Taste for Foie Gras) Valószínűleg azért, mert az erőszak itt a(z orális) nemi erőszakot is felidézi, ami (tartok tőle) egyszerre hivatott riasztó és vonzó asszociációkat kelteni a (férfi)nézőben. A felszíni jelentés, a ’manifeszt tartalom’ egy neki valójában ellentmondó látens tartalmat álcáz.” (Biomozi, 192. oldal)
„A női ön-tárgyiasítás posztfeminista igénye a PETA plakátokon nem pusztán a meztelen testek ’szabad döntés’ nyomán történő felkínálásában érhető tetten. Az állatok és az emberek humoros ellentétbe-párhuzamba állítása során sok esetben olyan emberi igények minősülnek magától értetődőnek, amelyek valójában a nőiség megfegyelmezésére, vagy éppen a test valamely ’állati’, abjekt jellemzőjének az elnyomására vagy az attól való elhatárolódásra irányulnak. A szőrme-viselés elleni tiltakozásban például elsőrendű szerepet játszik az emberi, és különösen a női szőrtelenség követelményének magától értetődősége. Az egyik plakáton egy kizipzárazott szőrmeborítású pénztárcát (értsd: ’muffot’) láthatunk elrettentő példaként, horrorisztikus jelenségként, ami igen kifinomult humorral ugyan, de az intim női testrészek szőrösen hagyását a vadállatok szőrméért való legyilkolásával asszociálja Ami nem csak, hogy soha nem látott mértékű esztétikai elvárásokat támaszt a nőkkel szemben, de ráadásul teljesen oda nem illő módon elképesztő erkölcsi súllyal is felruház egy szépségápolási szokást.” (Biomozi, 195-196. oldal)
„Barbara Creed számos filmes karaktert felsorol a ’vagina dentata’-t — s ekként a ’kasztrált’ nő pejoratív képének ellentmondó ’kasztráló’ nőt — megjelenítő szörnyalakok között. Értelmezésében ilyen figura a cápa, a vámpír, de még a pszicho-kinetikus gyilkolásra képes Carrie is — akiknek rémuralma és az ellenük való küzdelem ugyan a maszkulinista nézőponttal való azonosulásra szólít fel, de emellett a patriarchális uralom által elnyomott, lázongó női erőktől való félelmet is jelzi. Az ősellenségként megjelenített ’alien’ lény hatalmas szája, a benne rejlő éles fogak és a szájában rejlő lándzsaszerű, fallikus ölőszerv kétségtelenül kitűnő megvalósulása a ’vagina dentata’ képzetének, amely a női szexualitás hatalmának a veszélyét idézi fel, illetve a női princípium életadó képességével mitikusan összefüggő haláltól való rettegésre épít.” (Biomozi, 201. oldal)
„Az alien legfontosabb jellemzője a szaporodásban megnyilvánuló túlélési törekvés, amely a lényt az űrhajósokkal szemben az önreprodukciójában meghatározott természet – s ekképp a kultúrát képviselő férfiakkal szemben a természettel asszociált nőiség képviselőjévé teszi. A (…) szaporodás képzetei ugyanakkor egy olyan aktusban csúcsosodnak ki, amely elsősorban a szülést idézi fel a borzalom legfőbb megtestesüléseként. Ami ebben a filmben egyáltalán nem csak a férfiak riogatását szolgálja. A ’70-es-80-as éveket meghatározó elgondolás szerint a reprodukció a nők azon képessége, amely a természethez kapcsolva alárendeltté teszi őket a férfiakhoz képest. Ennél fogva a feminizmus második hullámának több képviselője — például Firestone vagy Ortner — számára gyakran a szülés „feladata” testesíti meg azt az akadályt, amely a női érvényesülés útjában áll. Ripley az Alien első három részén keresztül nem pusztán azért harcol az emberi testen élősködő lénnyel, hogy „megmentse a Földet” (pontosabban a Föld lakóit), hanem elsősorban azért, hogy ő maga megmeneküljön, ami a vizuális hatást tekintve a megtermékenyülés/szülés elleni küzdelemként jelenik meg.” (Biomozi, 201-202. oldal)
„Hogy A nyolcadik utas a halálban Ripley hőssé válhasson, önnön nőisége ellen kell küzdenie: az alien pszichológiai értelemben ennek a nőiségnek a kivetülése. Szintén a kor emancipáció-képzetét jellemzi, hogy ez Ripley szexualitásának az elfojtását is jelenti, amely ekkoriban elsősorban a nő testté, tárggyá való redukálásának eszközeként volt a feminista diszkurzus fő témája. Mind Ripley neve, mind pedig viselkedése aszexuális, vizuális megjelenítése pedig a Feltámadásig egyre inkább az androgün, sőt fiús ábrázolás felé hajlik. A 3. részben, amikor Ripley egy csakis férfiak által lakott börtönbolygóra kerül, (a nemi erőszakot megakadályozandó) már egyenesen kopasz és férfiruhát visel. Ahhoz, hogy „emberként” kezeljék, a nőnek számtalan aspektusában „férfivé” kell válnia, sugallja a film. Amikor már nem tudja türtőztetni régóta elfojtott szexuális vágyait, és összejön a börtönorvossal, a film „megbünteti”. Szimbolikusan „teherbe esik” a lénnyel, ami halált jelent (a film cselekményében valóságosan, a nézők számára viszont megint csak szimbolikusan, a társadalmi egzisztenciát tekintve). A Feltámadásban Ripley figurája egy radikálisan új és korszerű nőképet jelez: a 3. rész fiús hőséhez képest a 4. részben leginkább a femme fatale ezredvégi képviselőjének tűnik.” (Biomozi, 202. oldal)
„Bár Ripley a szörnnyel rokonságot vállalva bosszút állhatna az embereken, furcsa módon mégsem teszi ezt, sőt folyamatosan segít nekik. Ez nyilvánvalóan túlmutat saját önfenntartási ösztöneinek a működésén, hiszen bebizonyosodik, hogy a szörny őt (fajtársának vélve) nem bántja. (…) Az emberek viszont messze nem az életben maradásuk érdekében rabolták el és kínálták fel a saját fajtájukbelieket a szörnyeknek. Ha a tét az állati és az emberi oldal közti választás, nehéz volna ennél látványosabban immorális ügy mellett kiállni. Ripley választása csak akkor nyer értelmet, ha a fenti ökológiai kontextusba helyezzük. Immár szó sincs róla, hogy Ripley a ’természettel’ helyezkedne szembe a természetet uralni kívánó emberi civilizáció oldalán. Éppen ellenkezőleg: Ripley ténykedése az emberi civilizációs hatás következtében kaotikussá váló természeti csapások mérséklésére és elkerülésére irányuló törekvést példázza, amely ’nem a még fokozottabb erőszak és ellenőrzés, hanem másfajta, nem kellőképpen méltányolt szellemi képességeink’ (Lányi András: Az ember fáj a földnek, 46.) kiaknázásával lehetséges. Ez pedig nem más, mint az empátia, a részvét és az együttműködés igénye.” (Biomozi, 215-216. oldal)
„Az űrállomás steril tere éles ellentétben áll a Kris apjának dácsáját körülvevő idillikus természeti környezettel, a buja növényzettel, mely a film elején Kris merengésének közege Ebben persze nincs semmi szokatlan – a természet a művészetben mindig is a szellemi megújulás szimbóluma, a szellemi nyugalom színtere, az otthon felidézője volt. Szerepeltetését a legkonvencionálisabb elemnek tekinthetnénk, ha Kris ettől a buja természettől – a Földről – nem kerülne szinte átmenet nélkül egy olyan bolygóra, amelynek legfőbb jellemzője, hogy nem hagyja magát a tudomány tárgyává tenni, hanem alanyként, szubjektumként működik. Úgy tűnik, gondolkodik, és ahelyett, hogy alávetné magát a vizsgálatoknak, kapcsolatot keres a vizsgálókkal, maga is kutatni látszik kutatóit. Mindezzel a Solaris nem ellentétbe kerül a Földdel, hanem éppen ellenkezőleg az utóbbi képviselőjévé válik a szó szoros értelmében: a tárggyá tett, kihasznált és letarolt Föld helyett ’beszél’, a Föld ’szóvivőjévé’ válik.” (Biomozi, 220. oldal)
„Hari dependens ’feminin’ viselkedése, a kölcsönös gondoskodás igénye, a másokkal kapcsolatban való létezés szüksége, a maszkulin támadás helyett a ’gyáva’ védekezés és a ’megalkuvó’ alkalmazkodás, mely a nyugati kultúrában megvetendő tulajdonságok, ebből a szempontból egy új kezdet lehetőségét kínálják, egy alternatív ’feminin’ világmodellt villantanak fel. (…) ’Bár nélküle is boldogulok…. szeretem őt’ – mondja Hari Krisről. Kris a történet vége felé szintén a szeretet hatalmát hangsúlyozza: ’Talán éppen azért vagyunk mi itt, hogy elsőként adjunk leckét az embereknek a szeretetből.’ Mindez közhelyesnek és nagyon orosznak tűnhet, legalábbis addig, amíg elfeledkezünk a kontextusától, amelyet gyakorlatilag minden kritika elhagy, feltehetően azért, mert nem tud vele mit kezdeni. Az idézett mondat előzménye ugyanis így hangzik: ’Mostanáig az emberiség számára a Föld nem tartozott a szeretnivaló kategóriák közé.’” (Biomozi, 227. oldal)
