Technofília és válságmanagement (Csillagkapu: Atlantisz, Csillagok között, James Bond: A quantum csöndje és Transzcendens)
Összefoglalás
Az ökológiai krízis fenyegetése és a környezetvédelem témája egyre több scifiben tűnik fel az ezredforduló körül, ugyanakkor ez a kérdéskör gyakran érintkezik az olajválság problémájával is. Míg az előbbi gyakran együtt jár a nyugati típusú „fejlődés” és „haladás” koncepciójának a devalválódásával, az utóbbi inkább az „energiabiztonság” mára „kulcskérdéssé” vált fogalmának az uralomra jutását segíti elő. Mindez az energiához való viszonynak a filmes megjelenítéseiben jól nyomon követhető. Az utóbbi három évtized legnézettebb tévés sci-fi sorozatai, a Star Trek – Új nemzedék (1987-1994), a Csillagkapu-CSK1 (1997-2007) és a Csillagkapu-Atlantisz (2004-2009) következetesen metaforikus módon jelenítenek meg efféle kérdéseket – az idő előrehaladása során jelentős különbségekkel. A hollywoodi szuperprodukciók közül a Csillagok között (2014) című film mellett egy újabb James Bond opusz, A quantum csendje (2008) szintén zöld témát vet fel, ugyanakkor e filmek jellemzően az energiabiztonság ideológiájának az érvényesülését propagálják – figyelemreméltó és zavaró módon az ökológiai problematika háttérbe szorítása, sőt hiteltelenítése révén.
„Az ’Energiabiztonságra’ tett jelenlegi hangsúly helyett, amely senkin nem segít, a politikusoknak a fosszilis üzemanyagok további fenntarthatatlan és támogathatatlan fejlesztésének implikációit kellene megvilágítaniuk, és egy olyan beszélgetést kellene kezdeményezniük, amely arról szól, hogy a fosszilis korszakból való kilépést hogyan lehet mindenki számára a legkevesebb fájdalom és konfliktus nélkül megoldani.” (Hildyard-Lohmann: Energy Security For What? For Whom?)
Pillanatképek a 8. fejezetből
„A Vasember (2008) látszólag parttalan technofíliát képviselő figurája a róla elnevezett franchise-ban és a Bosszúállók univerzumában jóval pesszimistább vagy óvatosabb képet ad a technológiai fejlődésről, mint a magyar áramszolgáltató idézett hirdetése. A Vasember alias Tony Stark mellkasába épített miniatűr ’ARC reaktor’ – amely a legmodernebb vadászrepülő erejét is meghaladó Vasember-robotruhát táplálja – a Bosszúállók univerzumában azt az energiabőséget testesíti meg, amire mindig is várt a nyugati világ. (…) De mint A Vasember 2-ből (2010) kiderül, éppúgy mérgezni kezdi Tony szervezetét, ahogyan a létező erőművek a környezetüket mérgezik (például a szén-dioxid-kibocsátással vagy a sugárzó végtermékek előállításával). Tony kénytelen egy (még) tisztább energiaforrást feltalálni, ha meg akarja szüntetni a szóban forgó mellékhatást.” (Biomozi, 324. oldal)
„Bár a lidérc hajók organikus szerkezete a neuron-alapú, magasabb teljesítményű processzorok futurisztikus álmát is felidézi, talán méginkább leképezi, vagy inkább leleplezi azt a viszonyt, amely az ember és a környezete között valójában fennáll, de amelyet az elmúlt 400 évben megtanultunk elfelejteni. Szemben az emberekkel, a lidércek abból az anyagból vannak, amiből a hajójuk, amely az űrben a ’háztartásukat’ alkotja – ahogyan az ember is abból az anyagból van, mint a természetes környezete, amelyről mint a háztartásáról kellene gondoskodjon az űrben forgó ’Föld űrhajón’. A hajó ’megbetegedése’ a lidérc-ökoszisztéma pusztulásának a jele, ami viszont kihat az emberek világára is (akik ugyanennek az univerzumnak a részei (legalábbis ebben a galaxisban). A lidérc figurája így retorikailag nem csupán az ember ellentéteként, hanem annak metaforájaként is szolgál, ami a sorozatban fokozatosan egy ökocentrikus perspektívát épít fel a kezdeti antropocentrikus látásmóddal szemben.” (Biomozi, 334-335. oldal)
„Ami például az elsivatagodást és a porfelhők fenyegetésének vízióját illeti, ez a jelenség a valóság analógiáját figyelembe véve korántsem olyan megmagyarázhatatlan, mint ahogyan a filmbeli riportalanyok érzékelik. A klímaváltozáson túl a por és a sivatagosodás a talajerózió jele, ami a föld eredeti növényzetének elpusztítása, a vegyszeres talajjavítás és növényvédelem, valamint az öntözés következménye. A forgatókönyvírók nyilvánvalóan tökéletesen tisztában vannak ezzel, aminek árulkodó jelei is vannak.
A porviharok képei világos vizuális utalásokkal élnek az 1920-as évek jellegzetes porviharaira, amelyek a préri feltörését és ipari művelésbe való kényszerítését követték. Egy ’mellékes’ megjegyzésében Cooper a ’gyomirtó-rezisztencia előadásra’ figyelmezteti fiát, s ez – természetesen csak a megfelelő kontextusba helyezve – világosan jelzi, hogy a probléma nem pusztán az emberek létszámából és a természet kiszámíthatatlanságából adódik. A rezisztencia az ember javító célzatú beavatkozásának az eredménye, az ipari termelés mellékhatása, a természet visszacsatolási reakciója a terméshozam javítását célzó tudományos-technológiai beavatkozások okozta környezetváltozásra.” (Biomozi, 345. oldal)
„Bár ez lehet puszta képi toposz is, jelezve a technológia uralmát a tér felett, a komplexum energiaigényének kielégítésére létrehozott, sivár napelem-mező képe az épületen kívül is megismétli azt az elidegenítő és természetellenes hatást, amit a belső kelt. A tudományos fejlesztések energiaigénye nyilvánvalóan hatalmas, amit ’zöld’ forrás fedez – amiben ugyanakkor semmi zöld nincsen, csak szürke és fehér, sőt, a nézőnek az az érzése, hogy a laborépületet körülvevő napelem-mező valójában épp egy zöld mezőtől veszi el a teret. Mindez talán puszta előítélet. Hiszen a komplexum olyan vidéken épült fel, ahol régóta nem zöld a táj; amely sivatagos és ökológiailag éppúgy lepusztult, mint ökonómiailag. Ugyanakkor a természet „megóvásának” a szándéka az MI-nek a filmben bemutatott mindegyik fejlesztésében ugyanúgy alakul: a természetnek a technikával való helyettesítésében nyilvánul meg.” (Biomozi, 356-357. oldal)
„A The Gamekeeper szcenáriójában (…) a játékosok vagy „lakók” a Mátrixhoz hasonlóan gépekre kötve vegetálnak, túléljék a világukat sújtó ökológiai katasztrófát. (…) Amíg a ’bárkában’ voltak, a legfontosabb emlékeikre épített stratégiai játékokkal múlatták az időt. A CSK-csapat antropológusa a szituációt ahhoz hasonlítja, ’amikor valakit évekre bezárnak egy szobába öt filmmel. Egy idő után nem adna-e meg bármit azért, hogy új filmet láthasson?’ A nézőben óhatatlanul felmerül, hogy ha a játékosok olyan játékokat játszottak volna, vagy a fenti hasonlattal olyan filmeket néztek volna unalomig, amelyek nem egyéni tragédiáikkal, hanem a bolygójuk bukásának narratívájával foglalkoznak, amelyek az antropocentrikus nézőpontok helyett ökocentrikus szemléletet érvényesítenek, akkor talán nem kezdték volna el rögvest a virágok tépkedését. Ha a The Gamekeeper is a vetített filmek között lett volna, erre bizonyára nagyobb lenne az esély. (…) Vajon az olyan filmek nézése, amilyeneket ebben a könyvben elemeztem, nem efféle játék-e (többek között)?” (Biomozi, 363. oldal)
