Nem, nem az ökológiával szembeni racionalizált ellenérzések gyűjtőneve.

Nem is a "zöldremosás" politikai retorikája elleni támadás (bár ez már esélyes rá, hogy részterület legyen).

És nem is a természettudatos műítész alkalmasint energiatakarékos és környezetvédő munkamódszerét jellemzi (ami persze ettől még követendő példa).

Az ökokritika az irodalom és a környezet közti kapcsolat tanulmányozásaként indult az 1970-es évek természetvédelmi mozgalmainak akadémiai „kinövéseként”.

Michael P. Branch az „ökokritika” szót William Rueckert 1978-as esszéjére vezeti vissza, amely az „Irodalom és ökológia: egy ökokritikai kísérlet” címet viseli. A kifejezés egészen 1989-ig látenciában maradt, amikor is Cheryl Glotfelty (aki akkor még MA-hallgató volt, nem sokkal később pedig a mára megkerülhetetlenné vált Ökokritikai szöveggyűjtemény szerkesztőjeként híresült el) nem pusztán újraélesztette a terminust, hanem arra biztatott, hogy ezentúl ekként utaljanak arra a tárgyterületre, amelyet korábban „a természetábrázolás vizsgálatának” (’the study of nature writing’) neveztek. Jellemző, hogy ezt még lefordítani sem lehet, mert magyarul egyáltalán nincs ez a tudományterület nevesítve.

A korai ökokritikai munkák túlnyomó többsége a romantikus irodalomra és a tájleíró költészetre koncentrált. Az elmúlt években azonban az ökokritikai érdeklődés általánosabb jellegűvé vált, és a diszciplína mára a tudományos ismeretterjesztő irodalomtól kezdve a filmen, a TV-n, a művészeteken és az építészeten át olyan kulturális jelenségek vizsgálatát is felöleli, mint a vidámpark, az állatkert vagy a bevásárlóközpont – feltéve, ha a szóban forgó vizsgálat a természetábrázolás és a természethez való viszony eszmetörténeti, filozófiai, ideológiai és/vagy retorikai kérdései köré szerveződik. A mai ökokritikus a környezettel kapcsolatos koncepciókra és azok reprezentációira kíváncsi, akárhol jelenjenek is meg, hogy világosan átlássa azt a vitát, amely számos kulturális területen folyik arról, hogy mit kellene tennünk az ökológiai krízis elkerülése érdekében és hogy ez miért is alakult ki egyáltalán.

Az ökokritika beismerten politikailag inspirált kritikai irányzat, amelyet kialakulásakor gyakran állítottak a feminizmussal párhuzamba, már amennyiben a nők helyzetét itt a természet helyzetének vizsgálata váltja fel. Az ökokritikusok az általuk művelt kulturális analízist többnyire egy kifejezetten „zöld” etikai és politikai programhoz kapcsolják, és az olyan környezeti mozgalmak, mint az ökofeminizmus, a társadalomökológia vagy az környezeti jog belátásait továbbfejlesztve a környezeti és társadalmi érdekek szintetizálására törekednek.

A kulturális jelenségeket sokféle módon meg lehet közelíteni, a nem, a faj és az osztály kategóriái azonban már nem elégségesek a kulturális termelés által felvetett kérdések teljes spektrumának a lefedésére. Miért is? Miért kell a már meglevő, politikailag orientált kritikai irányzatokat mellé egy speciálisan környezeti kritikát is kidolgozni? Barry válasza a következő: A nemmel, a bőrszínnel vagy a társadalmi hovatartozással kapcsolatos igazságtalanságok orvoslásához való hozzájárulás ugyan igen dícséretes cél, de az ezeken a területeken elért eredmények még nem mentenek meg minket a környezeti katasztrófától. Akárha azon igyekeznénk, hogy minél jobbá és igazságosabbá tegyük a munkafeltételeket a jéghegy felé haladó Titanic matrózai számára.

Az ökokritika jelentősen különbözik a fősodorbeli bölcselettől abban, hogy nem fajunk különlegességeit és eredményeit hangsúlyozza, hanem inkább a körülöttünk levő természeti világgal való összekapcsolódásunk fontosságára igyekszik rámutatni. Az ökokritikusok a bölcseletben is megszokott „emberközpontú” szemlélet érvényesítése helyett „ökocentrikus” perspektívából próbálják (újra)értelmezni a kultúra „szövegeit”, különös tekintettel a természet ábrázolására. A társadalmi megalkotottság vagy a nyelvi meghatározottság helyett (ami a 90-es évek kritikai irányzataira olyan jellemző volt) a szóbanforgó művekben és kulturális termékekben fellehető ökocentrikus értékeket, a kollektív erkölcsi felelősséget és a rajtunk túlmutató jelenségeket emelik ki. Többek között úgy, hogy számos természettudományos, biológiai és ökológiai fogalom (mint például a növekedés, az energia, az egyensúly és a káosz, a szimbiózis, a kölcsönösség vagy a fenntarthatóság) alkalmazását a kultúra jelenségek területére is kiterjesztik.

Kétségtelen, hogy az ökokritikusoknak többnyire nincs képesítésük ahhoz, hogy az ökológiai vitákba beleszóljanak, ahhoz azonban, hogy kifejleszthessék saját környezettudatos kultúrfelfogásukat, igenis át kell lépniük a diszciplinák határait, hogy azután segítsenek meghatározni és feltérképezni a tágabb értelemben vett humánökológiai problémákat, sőt, talán hozzájáruljanak azok megoldásához is. Hogy miért lehetnének képesek erre? Sok természettudománnyal foglalkozó szakember is egyetértene abban – talán még néhány bölcsésznél is hamarabb – hogy a látásmód, az érték, a kultúra és a képzelet legalább olyan alapvető szerepet játszik a mai környezeti problémákban, mint a tudományos kutatás módszertana, a technológia fejlődése vagy a törvényi szabályozás.

Az ökokritika nélkülözhetetlen abban is, hogy tudatára ébredjünk: a természet nemcsak mint erőforrás nélkülözhetetlen számunkra, de pszichológiai és érzelmi szempontból is rá vagyunk utalva. Így nem ártana igyekeznünk, hogy a környezet érdekeinek szem előtt tartását ne éppen a projekcióink és fantáziáink akadályozzák (amelyek górcső alá helyezésére és kritikájára mégiscsak a humán tudományok képviselői vannak kiképezve).

(A fenti leírás nem az én agyszüleményem: Greg Garrard, Sean Cubitt, Lawrence Buell, Peter Barry és Michhelle Scalise Sugiyama meglátásait vegyítettem némi összekötő szöveggel: H.A.)